2022. április 9. és 13. között a Határtalanul! pályázat A székely mondavilág és a magyar irodalom nagy alakjai nyomában című projektének keretében a Gödöllői Református Líceum Gimnázium 11.c osztályos diákjai Erdélybe utaztak. A program a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által biztosított támogatás segítségével valósulhatott meg.
Az ötnapos kirándulás során a Székelyföldi legendárium mondáinak nyomába eredtünk, illetve a magyar irodalom 19-20. századi és kortárs alakjainak (Petőfi Sándortól kezdve Ady Endrén át Kányádi Sándorig) emléket állító helyeken is megfordultunk.
Április 9-én, szombaton hajnali 5 óra tájban útra keltünk, hogy bejárjuk a legnagyobb, egykor a történelmi Magyarországhoz tartozó területet, Erdély egy részét. Nagyjából reggel 9 órakor értük el a határt. Utunk első állomása Vajdahunyad vára volt. Az impozáns várkastély látványa lenyűgöző volt. Sajnos nem volt túl sok időnk arra, hogy bejárjuk a várat, de így is biztos vagyok abban, hogy valamennyien még sokáig emlékezni fogunk rá.
A következő hely, ahol megálltunk, Segesvár volt. Nekem a történelmi belváros szépsége még Vajdahunyad váránál is csodálatosabb volt, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Itt is volt időnk bejárni az óváros gyönyörű, hangulatos utcáit. Kívülről megnéztük Drakula gróf szülőházát, az óratornyot és a városházát is. Innen tovább mentünk Ispánkút felé, ez volt az a hely, ahol Petőfi Sándort utoljára látták élve a segesvári csata után.
Nem sok időt töltöttünk itt, megkoszorúztuk a Petőfi-emlékművet és már indultunk is tovább. A következő állomásunk Székelykeresztúr volt, ahol megtekintettük Petőfi vén körtefáját, amely alatt állítólag az utolsó versét írta, ugyanis itt állomásozott ő is Bem seregével együtt még mielőtt Segesvárnál a csatában el nem tűnt.
Itt is elhelyeztünk egy koszorút a körtefát körül ölelő díszkerítésen, majd tovább álltunk. Estefelé értünk Farkaslakára, ahol az Ábel bölcsője panzióban házigazdáink finom, ízletes vacsorával vártak bennünket.
Másnap, reggeli után, Nagygalambfalvára mentünk, ahol részt vettünk egy református Istentiszteleten. Itt elénekeltünk a gyülekezetnek egy szép egyházi éneket és mivel virágvasárnap volt, így jelen lehettünk a helyi fiatalok konfirmálásán. Eközben pedig megcsodálhattuk az aprólékosan díszített kazettás mennyezetet.
Számomra ez az Istentisztelet lelkileg a legfelemelőbb program volt mindazok közül, amiken a kirándulás alkalmával részt vettünk. Istentisztelet után pedig a falubeliek meghívtak minket ebédre, ami nagyon finom és bőséges volt. Ebéd után pedig felkerestük a Kányádi Sándorról elnevezett általános iskolát és átadtuk könyvadományunkat az iskola könyvtárának.
Főként általunk jónak tartott ifjúsági könyveket vittünk nekik, mivelhogy azt mondták, nagy rájuk az igény. Körbejártuk a tetőtől talpig felújított iskolát, majd meglátogattuk Kányádi Sándor sírját. Itt néhány osztálytársunk elénekelt, illetve elszavalt egy-egy Kányádi-verset ezzel leróva a tiszteletet költőnk előtt.
Az eső ugyan szinte egész nap esett, de ez sem vethetett véget jókedvünknek, ami az egész utunkat általában véve jellemezte. Innen utunk Agyagfalvára vitt, ahol megtekintettük az 1848-49-es szabadságharc idején összeült székely nemzetgyűlés emlékművét. Az utunk során meglátogatott emlékművek közül ez volt majdnem az egyik leghatalmasabb.
Méretre egyedül csak a Madéfalvi vérengzés áldozatainak állított emlékmű előzte meg, amit a 4. napon látogattunk meg. Ezen a vasárnapon azonban még ellátogattunk Székelyudvarhelyre, a Székelyföld legmagyarabb városába. Itt megtekintettük a Vasszékely emlékművet, mely az első világháborúban bevetett székely gyalogezrednek állít emléket, valamint megnéztük az Emlékezés parkját, a Református Kollégiumot is, ezek után beültünk egy kávézóba és a maradék időnket ott töltöttük.
Hétfőn, kirándulásunk 3. napján ellátogattunk Szovátára, ahol bebarangoltuk a Medve-tavat és környékét. Körbejártuk a Vörös-tavat és a Zöld-tavat is, majd a megmaradt szabadidőt ki-ki a maga módján felhasználva tette a napot saját maga számára még inkább emlékezetessé. Innen a busz a közeli Parajdra vitt minket, ahol egy bányabusz segítségével leereszkedhettünk az itt található sóbánya turisták számára átalakított részébe.
Odalenn jobbnál jobb lehetőségek közül válogathattunk aszerint, hogy mivel kívántuk eltölteni az időt. Én a bányavágat körbejárását választottam, aminek magától értetődően megvolt a saját szépsége. A legszebb az egészben egy a bányában kialakított kápolna volt a szépen faragott templomi padokkal és a Jézus születését ábrázoló szintén fából faragott szoborcsoporttal együtt.
Miután itt is elég időt töltöttünk el, tovább indultunk Korondra, ahol lehetőségünk adódott megvásárolni egyet-egyet a legkülönfélébb emléktárgyak közül. Én például vettem egy mini székely kaput, de olyan is volt, aki népviseleti ruhadarabot vásárolt magának. Ezt követően már a szállásunk felé vettük az irányt, hogy vacsorára hazaérjünk.
A rákövetkező nap, kedden pedig a busz elvitt minket Gyimesbükkre. Itt megtekintettük az ezeréves magyar határt jelző követ és a történelmi Magyarország legkeletibb vasúti őrházát. Odafelé leírhatatlanul gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, a legtöbben egész úton mással sem foglalkoztunk, csak azzal, hogy gyönyörködtünk a mellettünk elsuhanó havas hegyek látványában, de persze közben azon voltunk, hogy lencsevégre kapjuk azt, ami a szemünk előtt elterült.
Miután kívülről megnéztük a már említett vasúti őrházat, felkapaszkodtunk a Rákóczi-vár romjaira, hogy még jobban megcsodálhassuk a Gyimesek vidékét, mert a vár sziklaormairól lélegzetelállító panoráma tárulta szemünk elé. Itt is megtekintettünk egy emlékművet, melyet a község első-és második világháborúban, illetve ’56-ban elesett hősi halottjainak tiszteletére emeltek.
Az emlékmű mellett futott egy meredeken emelkedő hegygerinc, amelyen végig sorjában emlékoszlopok sorakoztak nemzetünk nagyjainak a tiszteletére, ezt az egykori 72 vármegye emlékoszlopa, majd különböző községek által állított emlékoszlopok követtek.
A lejtőn lefele jönni számomra izgalmas volt, ugyanis lefelé nem az ösvényt választottam, hanem a meredek domboldalt. Ezután pedig elbuszoztunk a Gyimesközéplokhoz tartozó Borospatakára. Itt bejártuk a skanzen területét, aminek a különlegessége abban állt, hogy Erdély számos területéről telepítettek ide népi lakóházakat, amiket egy kicsit átrendezve kiadó szállásokat alakítottak ki bennük. Itt volt szerencsénk megtekinteni egy még ma is működő vízimalmot gabonaőrlés közben.
Miután a helyet kellőképpen bebarangoltuk, kipróbáltuk a közeli bobpályát, ami a többi program mellett szintén hozzájárult ahhoz, hogy a napunk még csodálatosabb legyen. A programunk Csíksomlyón folytatódott, ahol megnéztük a kegytemplomot. A templom belseje egész egyszerűen pazar volt a díszítésének köszönhetően. Jómagam nem győztem betelni a szépségével, és gondolom, ezzel nem voltam egyedül.
Miután visszaültünk a buszba, elindultunk napunk utolsó állomása felé, ami a Madéfalvi vérengzés emlékműve volt. És amint már korábban említettem, szerintem ez volt az utunk során látott legmagasabb emlékmű. Ezek után a szállásunkon várt minket a meleg vacsora, amiről egyetlen rossz szót nem lehetett mondani, mindannyiunknak nagyon ízlett.
Utolsó nap, szerdán már ugyan hazafelé vettük az irányt, de mielőtt elhagytuk volna Erdélyt, útközben megtekintettük a körösfői református templomot és Nagyváradon az Ady Endre Múzeumot. A templomról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy belülről telis-tele volt szebbnél szebb körösfői szőttesekkel, kazettás mennyezetének pedig tudomásom szerint nincsen párja.
A templomban őrzik az úgynevezett Rákóczi-szőttest, melyet a legenda szerint az egyik körösfői készített magának Rákóczinak még a Kuruc-labanc szabadságharc ideje alatt. A templom kívülről egyszerű kinézetű: a templomfal és a kerítést képező fal egyaránt hófehér és mindkettőt fazsindely borítja.
Nagyjából egy órát töltöttünk itt, majd indultunk tovább Nagyváradra, ahol felkerestük az előbbiekben említett Ady-múzeumot. Itt bepillantást nyerhettünk a költő életébe és a századeleji Nagyvárad pezsgő kulturális életébe, amely várost méltán nevezte Ady Endre ,,a kelet Párizsának”.
Utunk itt a végéhez ért, ezért a beszámolómnak is vége. Úgy gondolom, hogy az osztály végig remekül érezte magát és megérte eljönni a kirándulásra. Én, amikor 4 évvel ezelőtt először jártam Erdélyben, megfogadtam magamban, hogy egyszer még visszatérek erre a varázslatos vidékre. Merem remélni, hogy az osztálytársaim közül sokan most is ugyanezt fontolgatják.